Vég Csaba: Arvisura és beavatás

(Részlet a "Beavatottság és Égi-lélek az Arvisurában" című írásból.)

Az Arvisura egy különleges mű, melyről szélsőségesen különböző véleményekkel találkozhatunk. Sok ember számára egy alapmű, amelyet igyekszik minél gyakrabban forgatni; sokan viszont elutasítják, sőt, akár zagyvaságnak tartják.

Valójában az Arvisura, mint „jelenség”, minden ízében különleges, technológia-központú modernitásunk leegyszerűsítő szemléletétől eltérően egy egységben gondolkodó, szerves, archaikus világlátási, pontosabban „világmegragadási” módot képvisel. Az Arvisura lejegyzője Paál Zoltán, egy egyszerű ózdi „vasas” munkásember – mindenféle történelem-, vallás- és néprajztudományi tanulmányok, és természetesen, akadémiai tagság nélkül. Elmondása szerint a Második Világháború vége felé egy manysi fősámán unokájától, Szalaváré Turától kapott rovásos feljegyzéseket, amelyek, Tura meséivel értelmezve, az elsődleges forrásai voltak. Bármennyire is hihetetlennek tűnik mindez, több közvetlen és közvetett bizonyíték is található, amelyek igazolják ezt és az elkövetkezőket. Tura ugyanis ez után meghívta az Arvisurához kapcsolódó istenségeket és ősöket, Paál Zoltánt pedig megbízta az Arvisurák őrzésével, majd újraírásával. Ez már teljesen túllép azon a határon, amit a modernitásunk lehetségesnek és elképzelhetőnek tart. Néprajzi leírásokból azonban részben ismerjük a manysik világlátását, sőt, a szellemvilággal kapcsolatos tapasztalataikat, amelybe ez a történés is szervesen illeszkedik. Paál Zoltán a rovásos lapok és Tura történetei alapján újrafogalmazta a régi feljegyzéseket. Harminc év múlva azonban egy újabb különös dolog történt. Paál Zoltánnak megnyílt egy másik csatorna – az általa „gondolatvibrációs eljárásnak” nevezett eljárással, vagyis telepatikus úton kapott információkat. Ez a mai szemléletünk számára már végképp elképzelhetetlennek látszik, pedig, ugyancsak vannak ismereteink, sőt, filmfelvételeink például kirgiz regösökről, a Manasz-éneklőkről. Néhány „manaszcsi”, akit a szellemek a sámánokhoz hasonló módon hívtak el, a kezdő verssorok után révületbe esik, és ebben az öntudatlan, médiumi állapotban énekli a hőséneket, akár hosszú órákon keresztül. Ha félretesszük az előítéleteinket, mind egyre több és több bizonyítékot találunk, hogy amit az „Arvisura-jelenségben” elsőre képtelenségnek tartottunk, az igaz.

Ugyancsak különös maga a leírt szöveg, az Arvisura is. Olyan, mintha egy párhuzamos történelmet olvasnánk. Az időpontok, helyszínek és a szereplők is ismerősek, de itt minden kisebb vagy nagyobb mértékben más. Felmerül a kérdés, hogy az erősen szubjektív krónikáknak és a töredékismeretekkel dolgozó történelemtudománynak higgyünk, vagy az Arvisura sorainak. Valójában az Arvisura nem történelem, és ugyancsak – vallottan – szubjektív. Mintha a kortársak szemén keresztül tekintenénk a világukra, az eseményeket a szellemiségben élők, a „beavatottak” szempontjából látva. Az Arvisura ezért sokkal több, mint történelem.

Az Arvisura minden szempontból próbára teszi szellemünket, újra és újra megpróbálja áttörni képzettségünk és jelenlegi képzetvilágunk, világlátásunk korlátait. (Maga a kétkötetes mű is igen nehéz olvasmány; ugyanis az Paál Zoltán halála után került szerkesztésre, a kéziratait összegyűjtve. Érdemes a „Vérrel pecsételve” kötettel, ill. más összefoglalóval kezdeni az ismerkedést.) Egy különös jelenség, amellyel sok Arvisura olvasó találkozott, hogy ha egy-egy részt bizonyos idő után újraolvasunk, olyan, mintha egy teljesen más könyvet tartanánk a kezünkben. Bizonyos közbevetések, szófordulatok, amelyek felett eddig elsiklottunk, most határozott értelmet kapnak. Az Arvisura így fokozatosan, rétegekben nyílik meg, a szellemiségbe egyre mélyebbre vezetve – azaz valójában egy beavató mű. A történeti események csak a legelső réteget jelentik. Egy idő után észrevehetjük, hogy mindezek a cselekmények valójában tanítások – vagyis, az Arvisura terminológiájában: „regék” –, olyan receptek, melyekkel az élet évezredeken keresztül fenntartható és gazdagítható.

Ha az Arvisurát néhány éven (!) keresztül olvasgatjuk, rádöbbenhetünk, hogy a megfogalmazások egy nagyon is különleges szempontot képviselnek. Az eredeti szövegeket ugyanis „beavatottak” jegyezték le, az ő gondolataikat halljuk visszhangzani a sorokban. A beavatottak, más néven „igazlátók” vagy „látóemberek” – vagyis, a mai szóhasználatban: „megvilágosodottak” – nem csak a világ látható és megfogható aspektusait ismerték, hanem a világ teljességében éltek, és a szellemvilággal is közvetlen kapcsolatuk volt. Ebből a teljesebb, a mindenséget átfogó magasabb szempontból írták le az eseményeket. Az Arvisura tehát olyan, szinte egyedi mű, amelyből megismerhetjük, hogy a beavatottak hogyan látták a körülöttük zajló eseményeket, arról milyen véleményt alkottak, azokat hogyan, milyen kifejezésekkel ragadták meg. Az eredeti történeteket is beavatottak írták le, illetve, Paál Zoltánban is a beavatása után felélesztették ezeket a képességeket, majd 30 év után, a „gondolatvibrációs” csatorna megnyílásával egy még magasabb fokozatra lépett. Azaz, a történetek újrafogalmazója is beavatott, a világ teljességében élő és a szellemvilággal kapcsolatot tartó volt. További néhány év olvasgatás után ezért egy újabb dologra döbbenthetünk rá. A szövegeken keresztül – nem is elsősorban a történetek, hanem a kifejezések, megfogalmazási módok által vezetve – magába a beavatotti látásmódba, szemléletbe tekinthetünk be, ahhoz közelebb kerülhetünk. Az Arvisura olvasása, illetve általában az Arvisura jelenség minden módon próbára teszi a tudatunkat, megpróbálva a saját berögzött szemléletünk korlátain túlléptetni. Néha szó szerint olyan, mintha szétfeszítené az agyunkat. Ez egy valódi és igazi „tudattágító” eszköz. Ha ugyanis valakinek a személetében megvannak a teljességben látás és a minden határon túli jóra törekvés csírái, akkor az az Arvisura minőségére, történeteire, tanulságaira, kifejezéseire, szavaira rárezonálhat és a lelkében, tudatában lévő magocska szárba szökkenhet. Az Arvisura tehát átvezethet minket a teljességben látás világába, ezért – beavató mű.

A beavatottak egységében és teljességében látták, fogták fel, „ragadták meg” a világot. Mi ebből a szempontból az élet értelme? Hogyan kellene a mindennapjainkat szervezünk és a jövőnket megterveznünk? Hogyan észlelték és írták le a teljes világot, beleértve a szellemiség és az istenségek világát. Mit láttak ők, milyen képességeik voltak, miket tapasztaltak? A világ teljességét hogyan élték meg?

vegcs_arvisura_es_beavatas.txt · Utolsó módosítás: 2016.09.02 08:51 (külső szerkesztés)
Driven by DokuWiki Recent changes RSS feed Valid CSS Valid XHTML 1.0